Máramarosi kirándulás, 2026. május 16-17.
Május 16-án szombaton kora reggel 52 fővel a busz fedélzetén indultunk felfedezni a történelmi Magyarország egy különleges természeti adottságokkal rendelkező táját, a Máramaros vidékét. A Partium északkeleti része erdőkben és hegyekben gazdag terület, az itt élő emberek számára így természetesen a fa mint építőanyag jóval nagyobb szerepet kapott. Utunk során szebbnél- szebb fatemplomok bizonyították ezt. Gyulát, majd Sarkadot elhagyva Méhkeréknél léptük át a határt, jó időben és jó helyen ellenőrzés és időveszteség nélkül. Nagyszalontán elhaladtunk Arany János emlékháza mellett és kissé felhős, de kirándulásra ideális időben indultunk tovább a jelenleg is folyamatosan megújuló Nagyváradon keresztül Szatmárnémeti felé.
Első „sétálós” megállónk Szatmárnémetiben volt, ahol az 1711. április 30-án a Szatmári béke megköttetett. Rákóczi Ferenc fejedelem által vezetett szabadságharcunk lezárásának utolsó fejezetét egy emléktábla örökíti meg az egykori épület helyén, 1842 -ben, báró Vécsey Miklós által épített neogótikus épület falán. A rendezett virágos főtéren tett séta során megtekintettük a nevezetesebb épületeket. Partium második legnagyobb városa inkább egy nyugodt csendes mezőváros hangulatát adta, ellentétben Nagyvárad pezsgő életritmusával.
Nevezetes helyre vezetett utunk ezután: Szaploncára, a „Vidám temetőbe”. Jóllehet a temetővel nem igazán fér össze ez a jelző, de itt nem is az elmúlás szomorúsága határozza meg a látogatók hangulatát, hanem az elhunytak sírján látható, látványos színekkel ábrázolt életképek az elhunyt életéből felidézve a rá legjobban jellemző emlékképeket. A népi művészet kreatív alkotásait láthatjuk a fatáblákra festett színes képeken, a felíratok román nyelvűek, de a festett életképek is beszédesek. Utunk során a Tiszát is újra láthattuk egy-két rövid percig határfolyóként a román-ukrán határ mellett elhaladva.
A célállomásunk, Felsővisó felé közeledve az alföldet felváltották a hegyek, és a szerpentineken kanyarogva egyre feljebb kapaszkodott a buszunk. Szállásunk udvarán is szép faragásokkal díszített kapukat és a szabadban való pihenésre kiválóan alkalmas filagóriákat találtunk. Szállásunkon szintén ilyen hangulatos kis kerti faházakban, a tavaszi éjszakában, a vacsora után jólesett a magunkkal hozott pogácsák és sütemények, na és egy kis jófajta innivaló mellett a beszélgetés.
Másnap a korai reggeli után indultunk a nevezetes felsővisói kisvasút induló állomásához, ahol a már gondosan kiglancolt gőzmozdony vidáman pöfögött, hatalmas füstgomolyokat kibocsájtva. A zakatolva induló Mokanica, vagyis magyarul Kávédaráló becenévvel ellátott mozdony az indulást hosszan tartó füttyszóval jelezte, melyet utunk során többször megísmételt. Igazi mesevilágra csodálkozhattunk rá kétórás utunk során, a Vasér folyó kanyargó vonalát követve, a hidakkal és völgyekkel szabdalt erdőben egyre feljebb haladva. Egy közbenső állomáson frissítőkkel, majd a végállomáson bőséges vendéglátással vártak bennünket. A mellettünk csobogó Vasér folyó mellett jóízűen elfogyasztottunk egy bőséges grilltálat, már aki meg tudott bírkózni az adagjával. Visszafelé a közbenső állomáson fiatalok előadásában egy fergeteges táncot láthattunk, szinte nekünk is kedvünk támadt beállni közéjük, de a mozdony füttye mindenkit visszaszólított a vonatra, és újból belemerülhettünk a természet csodálatába.
Hosszú volt az út hazáig, de főleg a hegyek között bőven volt visszafelé a buszból is látnivaló, és mire hazaértünk, kellően elfáradva, de élményekkel gazdagodva térhettünk otthonunkba.
Kalmár László
KPSE elnök
